" ...már három órája senki.
Kedves naplóm, itt szopok (ebben az a vicces, hogy mindkét jelentése igaz) már két napja a csatári elágazóban. Rohadtul hideg van, nehéz így mosakodni. A meleggel és a jókedvemmel együtt eltűntek a kuncsaftok is. Olyan fél tíz körül jött egy kamionsofőr. Talán lengyel volt, nemtudom. Meg kéne tanulnom legalább angolul. Valamit makogott az anyanyelvén, aztán angolul, németül, és egy kicsit magyarul. Mindenesetre megegyeztünk a tarifában. Sajnos gyorstüzelő volt a kisszivem. Természetesen én rendes üzletember vagyok, így mint az éttermekben kis adagnál, a bruttó árnak csak a hetven százalékát számoltam fel. Erre jött a szokásos. Kiabál, értetlenkedik, káromkodik, majd meg akar ütni. Norbitól pont erre a célra kaptam egy sokkolót. Nemtudom, hogy mitől, de általában attól a kis kék színű urgráló csíktól mindegyik kidől. Hívtam Norbit, (ő a főnököm. Nem szereti ha stricinek hívják. Az olyan degradáló. Ő is csak egy vállalkozó, ugyanúgy, mint a többi) tíz perc múlva megérkezett, a csajokkal össze "tárogattunk" neki egy X5-öst. Naszóval, becsomiztuk a pasit, be a csomagtartóba, ki Csatárra, aztán a kút mellé temettük. Szeretem ide temetni őket. Kicsit olyan, mintha így a lelke elúszna, messze, még talán oda is ahová nem is akart menni, ezért lehet, hogy egy kicsit önző dolog ez.
Szóval eddig semmi extra nem történt. A szokásos. És akkor pár óra múlva este 6-7 körül, már arra készültem, hogy hívom a Norbit, hogy vigyen haza, mindjárt kezdődik a Dokik a comedy-n, akkor megállt egy autó. Furcsa volt. Nem húzta le az ablakot, ahogy a többi. Közelebb mentem, akkor láttam meg igazán. Az arcát a negyven évnyi szocializmusban eltöltött rettegés, az illegális taxizás miatt, hosszúkásra barázdálta. Megijedtem. Hátráltam, előkészítettem a sokkolót, és akkor néztem a szemébe. Az a mély ébenfekete végtelenség, barátságot sugárzott. Egy szót sem szólt. Beállt az ösvényre. Kinyitotta az anyósülés ajtaját. Nemtudom miért, lehet, hogy a kiváncsiság miatt, vagy a mai karcsú gázsim miatt, de odamentem. Összeszedtem magam. Cici megigazít, blúz kisimít. Arra gondoltam, hogy a rúzsozást későbbre hagyom, az mindig úgy felizgatja őket. Beültem. Nem is nézett rám. Görcsös és szintén ráncos kezével még mindig a kormányt szorongatta. Elkezdtem rúzsozni. Semmi. Kigomboltam a blúzom. Semmi. Meg sem moccant. - Na, figyi cica, ne húzzuk egymás agyát. Lesz biznisz, vagy nem? - Láttam rajta, meg akar szólalni, de nem tud. Ez sokszor előfordult már. A szakmám, mai napig nem elfogadott. Mindenki fél a baciktól. Itt van most ez a rohadt H1n1 is. Csak a kormány fújta fel az egészet. Legalábbis a pszichológusom ezt mondta.
Hirtelen odafordult hozzám. Akkor vettem észre, hogy ismerem. Láttam már valahol. De hol? Megvan! Veszprémben, az expresszóban. Az egyik banda dobosa volt. A nevükre már nem emlékszem. De tudtam, hogy ő az. Kezdtek kisimulni a ráncai. Belenézett a szemembe, és megszólalt:
-Figyu. Az egyik osztálytársammal, Csillaggal fogadtunk, és én vesztettem.- elővette a telefonját. - Felvehetném ahogy azt mondod, hogy "Csillag kapitány! Jelentem Radács kadétot beavattam a "hajónbaszás" rejtelmeibe." "
Szorítsunk Radiért együtt Pénteken!!!
