-Ma is hajnali 5-kor keltem. Korán kelő vagyok. Ennek ellenére jól aludtam, bár egy kicsit már kezdek kiszáradni..., igen már 2 vagy 3 napja itt rohadok. Rég volt már amikor frissen és jókedvűen beültem ide, ahol most vagyok, ebbe a szerencsétlen, nyomorúságos helyzetbe. Fáradt vagyok és esetlennek érzem magam, mellesleg a legtöbb barátom rég elfeledett engem és nem sok féle képpen juthatok ki innen. 1: valaki megszán vagy eldobnak majd minnt egy használt rongyot. De NEM! Hát itt vagyok! Itt a sarokban, nézzen már valaki ide! Igaz, hogy nem tudok beszélni vagy mozogni, mert béna vagyok és néma, de nem igaz, hogy senkinek sem tűnök fel??!!!
Nem hallanak....hiába minden. Az egyetlen jó dolog, ami még a lelket tartja bennem, hogy legalább itt a büfé környékén mindig nagy az élet. Látom. hogyan tűnnek fel újra s újra a már megszokott arcok, akik mindig ugyanazt kérik, ugyanazon a hangon ugyanolyan közönnyel... Pedig a "Büfés néni" igazán megérdemelne egy kis tiszteletet. Ő rendes, dolgozó polgár, ő nem tehet róla, hogy itt mindenki siet, s arról sem ha valamiből már nincsen több. Oh, bárcsak úgy ismernétek, minnt én, akkor tudnátok, hogy kedves, hogy mindenkihez van 1-2 jó szava, hogy szerető és gondos mama... Én nagyon szeretem. Bárcsak úgy ismernétek, minnt én...
Hallom mindig a friss pletykákat is. Ki kivel, hol s mikor feküdt vagy nem feküdt le, csókolt vagy nemcsókolt meg. Ez itt egy külön világ. Leginkább egy nagyvároshoz tudnám hasonlítani, ahol -mint ahogy egy nagyvároshoz illik- törvények, polgárok, szabályok és infrastruktúra van. A "Büfészabályzat", a polgári élet etikketje és az egész rendszer alapjául egyetlen egy dolog szolgál, ami eddig megrendíthetetlennek bizonyult és több minnt valószínű, hogy az is marad. A farkastörvények! Háh, nem gondolták volna mi?? Pedig így van! A természetes kiválasztodás. Már Darwin is jól tudta, hogyan is lesz ez az egész az iskolai büfékkel... Az erősebb, akaratosabb és nagyobb előbb eszik és neki jutnak a finomabb falatok, a többi eddig vár. Türelmesen, vagy magában puffogva lényegtelen, de vár! Mégis itt mindenki egy kicsit megszabadul a tanórák okozta stressztől. Megpihen egy percre és erőt gyűjt a következő etapra. Tudja, hogy enni fog valami finomat, hiszen itt minden mindig finomabbnak tűnik, s habár ezt az egész miniőt vannak akik uralják, irányítják és meghatározzák, mégis egy kicsit mindenki a magáénak érzi...
Legalább itt mindig van élet... 10 óra 35 van. Nagyszünet. Talán ma többen jönnek le és végre meglát valaki, hogy itt fekszem a sarokban, várván a szerencsére, sorsomra hagyottan.
-Egy sonkás szendvicset lécci!...
Hé, őt ismerem. Ez a Peti haverom!!!!! Hagyd már azt a rohadt szendvicset, hát nem látod, hogy itt vagyok????
Még erre se nézett.... Azt hiszem feladom, igen eljött az ideje. Ha senkinek sem hiányzom, akkor minek éljek?? Teljes elkeseredettségemből egy lány hangja zökkentett ki.
-És az ott???
Hát megtörtént!!! Alig hiszem el, végre megtaláltak!!! A szívem olyan gyorsan ver, hogy majd kiugrik a helyéről. A több napos szenvedés után a világ leggyönyörűbb mondta egy angyali lány ajkát hagyta el...
-Ott, azt a pogácsát kérem!
